Rutin és Gazdaság

7:30kor van ébresztő, az őrök nem túl kedvesen ébresztenek, bár van aki ilyenkor már fent van. Én például hatkor kelek, Lilliannel együtt. Hattól, hét-harmincig pedig tornával indul a napunk illetve a torna az túlzás... csak felülés, fekvő, meg húzódzkodás az ágy kereten. Egyszóval, erősítünk, hogy formában maradjunk. Majd nyolckor létszám ellenőrzés, utána kaja és indul a nap. Minden óra mű pontossággal történik, olajozottan... néha azon kapom magam, hogy ezekhez képest mérem az időt...

Van aki dolgozni megy, van aki valamilyen szakkörre, bár ezek főleg délután vannak. Én néha ki megyek kosarazni a töbiekkel az udvarra, esetleg futok egyet a frissnek nem mondható levegőn. Azonban, vannak olyanok, és főleg az újak, akik ahelyett, hogy megpróbálnák elviselni valahogy, inkább csak ülnek és rágódnak magukban. Jillian is ezt tette. A hátát az ágynak támasztva, a fejét pedig a karjaira fektetve ült a földön.

"Hej..." melléültem, a földre, és felényújtottam a nyitott Malboro-s dobozom, ő enyhe biccentéssel köszönte meg, de szólni nem mert, vagy nem tudott... vagy nem akart. Feléhajoltam és tüzet adtam neki. "Jillian, igaz?" Újabb bólintás.

"Miért vagy bent?"

"Kurva voltam... vagyok... az exem... dobott fel... mert az egyik barátja nálam volt... ráadásul lenyúltam a srác pénztárcáját... dehát... kellett a pénz..."

"Mennyit kaptál?"

"Két év. Te?" Na végre! Vissza kérdezett, ez mindenképpen, haladás, elkezdődött a beszélgetés.

"Életfogytiglant,  és már négy éve vagyok itt." lassan kifújtam a füstöt, az egyik karommal pedig át fogtam a vállát. "Van valakid kint, aki segít? Esetleg aki vár?" Megrázta a fejét, tincsei a szemébe hullottak, és ismét eltakarták az arcát. "Hey... Jill..." vigasztalón simogattam a vállát. "Ha bármire szükséged van, csak szólj, a barátom majd nem mindent betud szerezni... meg... akkor is ha esetleg valaki bánt, megvédelek jó?" Finoman felemeltem az állát, hogy rám nézzen, és kacsintottam... ám ekkor betoppant, Lillian.

Munkából ért "haza". Ő dolgozhatott, én nem. Az életfogytiglanosoknak elvették ezt a kiváltságát, így csak a barátomra, támaszkodhattam, akit meg épp egy hete rúgtak ki.

Lillian átadta a pénzt az ágyon olvasgató Monának, aki szépen pedig eltette a szekrénye tetején tartott kis szelencébe a többi közé.

Itt szakítok időt arra, hogy bemutassam a kapcsolatuk, és ezáltal minden, vagy majd nem minden börtön kapcsolat "gazdasági" viszonyait.

Az már tisztán látszik, hogy van erősebb, és gyengébb nem, és az is, hogy ki, melyikhez tartozik.

Az erősebbek, mint például Lilly vagy én, dolgoznak (ugye ez alól én sajnos kivétel vagyok), a pénzt amit keresnek, pedig teljesen át adják, a kis védenceiknek, így ők gazdálkodnak, mivel nekik több idejük van. Lillyt, addig nem érdekli, hogy Mona mire költ, amíg meg van minden amit akar, és azt kell, hogy mondjam, hogy a kendős "kis"lányunk, nagyon ügyesen intézte a bevásárlásaikat. A fivére hetente meglátogatta, és ő pedig át
adta neki a listát (amit gondosan vezetett), meg a pénzt is.

Lilly végig dőlt az ágyon Mona pedig azonnal lemászott, és mellédőlt.

"Fáradt vagy?" Suttogta, csak egy morcos morgást kapott válaszul.

Én vissza fordultam Jillhez. "Figyelj... Jill, ez azért nem a világ vége, ne keseregj. Lehetne rosszabb is. Nekem például... ott a fiam! Két éves volt amikor elvittek, most gondolj bele..." ez igaz volt. Tényleg ott várt a fiam, akinek ráadásul, holnap lesz a hatodik születés napja, és aki rettenetesen, mindennél, és mindekinél jobban hiányzik. Isten őrizz! Nem panaszkodni akartam, csak azt, hogy Jill megértse, hogy lehetne neki rosszabb is. Úgy tűnt, hogy egyenlőre felfogta, mert válasz helyett, csak átölelt, és a mellkasomra hajtotta a fejét. "Shhhh..." súgtam. "Vigyázok rád..."

"Tudom..." jött a halk válasz. "Tudom Mary..."

Monára néztem aki Lilly haját simogatta nyugtatóan, majd visszafordultam, Jilly cica felé, és csendesen a hajába túrtam, mint egy a megnyugtatása képpen... meg, azért mert jól esett...

Jó volt végre lenni valakivel.

Tekintély és Társadalom

Minden új bekerülőt frissen ér a sokk. Az élet itt egyáltalán nem olyan mint a filmekben. (Nem is igazán nevezném "életnek"... ez inkább csak tengődés.)

Itt bent nincsenek "börtön háborúk", se veszélyes bandák. Persze, igen csoportosulások vannak, dehát az ember társas lény, s ez ugye ösztönből jön. A valakihez, valakikhez tartozni akarás...

Ám ezek a csoportok korán sem nagyok, és megosztóak, nem szelik ketté a börtön közhangulatát. Inkább csak baráti csoportok, (bár a "barát" némely esetben túlzás) főleg a zárkákon belül. Azt azonban nem mondanám, hogy ezek átjárhatatlanok lennének, azt meg főleg nem, hogy gyűlölik egymást. Persze, harcok és ellentétek vannak. Mit vár az ember egy csapat bezárt nőtöl? De mindenki próbálja elkerülni, a nyílt konfliktust, a verekedéseket főleg, mert senki nem akar napokra a magánzárkába kerülni.

Irónikus ez tőlem, aki már nagyon sok időt töltöttem ott. De fontosabb dolog miatt, mint egyszerű verekedés. Itt bent csak egy valami számít igazán, a TEKINTÉLY.

Ha nincs tekintélyed, vagy nem tartozol valakihez, akinek van, halott vagy. Nem csak, testileg csinálnak ki, hanem a lelkedet is tönkre teszik. Emiatt, most is úgy gondolom, hogy a nőibörtönök sokkal kegyetlenebbek. A lelki terror, sokszor nem jut el az őrökig, úgy mint a férfiak fizikai megalázásai, bántalmazásai.

Én vagyok bent az egyik legrégebben, ismerem a szokást, az embereket, és a helyet, ez előny, valamint akiket erőszakos bűncselekményekért ítéltek el, azokat félelemből elve tisztelik, de ezt meg kell őrizni. Ezért nem hagyom, hogy akár a legkisebb pletyka is felreppenjen rólam, mert gyorsabban terjed a hír a fénynél is. (Volt egy cellatársam, aki amiatt akasztotta fel magát, mert elterjedt róla, hogy lefeküdt az igazgatóval...), ezért nem hagyom, hogy bárki is pletykáljon rólam, szemtelenül viselkedjen velem, vagy bárki is ellent mondjon.

Legtöbbször értenek a szóból, de néha csak egy-pár pofon után értik meg, hogy nekik kuss. Még szélsőségesebb esetekben pedig nem hátrálok meg, sőt! Inkább kezdeményezem, a verekedést mint, hogy védekzéste kényszerüljek. Aki először üt, az már előnyből indul.

Lillian orrát is be kellet törnöm párszor, hogy engedjen, de engedett, és ez a lényeg...

Ezen dolgok miatt miatt a zárkafelelősök, és a kisebb csoportok fejei nagyobb fegyelmet követelnek meg sokszor, mint a fegyőrök.

Ők, illetve Mi vezetői voltak (voltunk), a saját minitársadalmunknak a börtönben. Ugyan úgy voltak szegények és gazdagok, (bát pénz helyett többet értél egy doboz cigivel, vagy bármivel amire érvényesült a kereset-kínálat törvénye.) Egész kis kereskedelmihálózat fejlődött itt ki. Ha valami kell valakinek, pontosan lehet tudni, kitől szerezhető be, és hogy mit és mennyit kér érte... Azok akinek több volt, mert dolgozott, vagy mert a rokonai gondoskodtak róla segítették a hozzájuk tartozó "szegényebbeket", és a saját belső "rendőrségünk" is meg volt, ami a körülményekhez képest igazságosan igyekezett megtorolni a sérelmeket.

Jillian is mélységesen megdöbbent, azon, hogy itt milyen az élet, egyáltalán nem olyan amilyenre számított, ezért (figyeltem este) hosszan bámulta felettem a plafont a lámpa oltás után. Tudtam mi jár a fejében... Ismertem a gondolatait. Próbálta feldolgozni, hogy vége a szabadságának.

Jillian

Egy alacsony, festett-vöröshajú lány tuszkoltak be a cellánkba. Gyönyörű alakja volt, a melleiről nem is beszélve. Az egyik cellatársamra, Lillyre pillantottam, hátha neki kell, de ő csak visszanézett rám. Négy év óta vagyok itt. Ő csak kettő. Én voltam a zárkafelelős, és a rangidős is.

Tulajdonképpen, amikor Lilly idekerült senki nem maradt már a régi cellatársaimközül, ezért örültem a társaságnak. Habár néha fitogtatta az erejét, egy két összetűzés után megtanulta hol a helye.

Az ő, természetesen rozsdavörös hajzuhataga szöges ellentétben állt, az újonc festett, már-már piros hajával.

 Lillian ölében megmozdult valami, pontosabban valaki, és egy kendős fej emelkedett fel. Ő volt Mona. Mona muzulmán volt. Valami kisebb lopás miatt kapták el, nem lesz bent sokáig. Négy-öt hónapot ha kapott, de ha rajta múlik, simán visszajönne Lillyért. Mint valami, hűséges kutya követte mindenhová.

Mondhat bárki, bármit a muzulmánokról, engem nem érdekel. Idebent nem számít semmi ami kint igen; sem vallás sem bőrszín, sem semmi egyéb. Csak az, hogy miért ülsz, mit tudsz behozni, kit ismersz, kivel vagy (vagy éppen nem vagy) együtt...

Mindezek ellenére Mona az egyik legobb ember akit ismerek. Kedves, segítőkész ártatlan és naív. Hűséges mindenek felett. Tisztelem azért is, mert minden körülmény ellenére tartja a vallását. Talán büszke is vagyok rá....

Az új lány szavai törték meg a csendet, és zavartak fel a merengésemből. "Sziasztok..." kezdte bizonytalanul. Lilly csak bólintott, mintegy nyugtázva a köszönést. Mona elmosolyodott és integetve felé fordult.

"Szia! Mona vagyok."

"Jillian..."

"Helló, Jill." biccentettem felé. "Mary vagyok. Ha jó kislány leszel, és azt teszed amit mondok nem lesz baj. Felettem alszol." Mutattam az emeletes ágy felső részére. Ő indult volna felé. De meg fogtam a karját, enyhén végigsimítottam, rajta, hogy érezze a közeledést, majd elengedtem, hogy hagy cuccoljon be.

Nem rontok rá. Az első párnap mindenkinek nagyon nehéz. Amikor először van teljesen...

 BEZÁRVA.

Prológus

Durván lökdöstek be a cellába, amely mostantól az otthonom volt.

Hogy miért voltam itt? Fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet. Ezt mondta az ügyész. Nem tagadom, hogy kiraboltam a bankot, de ha az őr nem kezd el kötekedni, nem lőttem volna meg! De felépül. Mondjuk meg is ölhettem volna, visszaesőként nem változtatott volna az ítéleten. Életfogytiglan.

Halkan sóhajtva dobtam le magam az utolsó üres ágyra, nem törődve a másik hármon nő vizslató szemével. Nem vagyok gyenge. Nem szólt egyikük sem, hosszú percek után is csak néma csönd volt. Aztán visszafordultak egymás felé.

Lehunytam a szemem, hogy elaludjak, vagy legalábbis, hogy nyugodtan sorra vegyem mindazon értékeket, amiket Odakint hagytam. Itt voltam... Ketrecbe voltam... Csak egy állat voltam.

Bezárva.